A GYILKOS CSEND

Nem szólni a gyerekünkhöz órákon, napokon vagy akár heteken át, mert rossz fát tett a tűzre… Bevett gyermeknevelési fogás volt ez hosszú-hosszú évtizedeken-századokon át. Volt? Sajnos nem feltétlenül jogos a múlt idő, van ahol még ma is alkalmazzák.

Elsőre nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Végül is nem emelünk kezet rá, még csak nem is kiabálunk vele. Csitíthatjuk a lelkiismeretünket azzal is, hogy a gyerek érdekeit szolgáljuk.

Majd most jól megtanítjuk neki, hogy ilyet többet bizony ne tegyen, mert akkor ez lesz a következménye: szeretet- és figyelemmegvonás. Úgyis rosszabb lenne, ha megszólalnánk, mert csak néhány keresetlen szót tudnánk intézni hozzá.

De mindez csak önáltatás. Gyilkos az ilyenfajta csend, lélekgyilkos. Kételyeket ültet el a gyermekben, aki ettől talajvesztetté válik, megsemmisül. A legfontosabb kapcsolatát veszíti el, a menedékét, és egyszersmind az emberekbe vetett bizalmát. Kihez fordulhat így, ha ahhoz nem, akitől a leginkább biztonságot remélhet?

Gyakorló szülőként az a személyes tapasztalatom, hogy NÉHÁNY PERCNYI csendnek, elvonulásnak van értelme, ha a gyermek számunkra elfogadhatatlan módon viselkedik. Mindez alkalmat nyújt arra, hogy szülő és gyermek is lehiggadjon. De legalább ennyire fontos az a beszélgetés, ami ezután következik.

Amikor alkalmunk van MINDKETTŐNKNEK elmondani, miért úgy tettünk, ahogy. Ilyenkor fontos, hogy a gyermeknek is legyen lehetősége megszólalni, ne a szülő fél órás prédikációja következzen. Egy-két rövid mondat épp elég, ennél többet egy gyermek sem képes befogadni egy ilyen érzelmileg túlfeszített helyzetben.

Addigra már úgyis levette, ha ilyet csinál, az borzalmas dühöt vált ki belőlünk, miközben ő alapvetően kapcsolódni szeretne hozzánk. A két tömör mondat a miérteket kell, hogy tartalmazza, a gyereknek választ kell adnunk arra, miért volt annyira felháborító számunkra, amit tett, hogy tudja, legközelebb mit kell elkerülnie.

És mi van akkor, ha miközben rendre utasítjuk a gyereket, rájövünk, valójában nem is olyan nagy dolog, amire így felbőszültünk, de abban a pillanatban képtelenek lennénk ezt bevallani. Lehet utólag azt mondani a gyereknek: ne haragudj, nem volt jogos, amit az előbb mondtam neked, nem rád voltam igazából mérges? Miért ne?

Azt gondolhatnánk ettől csorbul a szülői tekintélyünk. Dehogy! Nem ettől fog! Inkább ha körömszakadtáig kitartunk az eredeti álláspontunk mellett, annak ellenére, hogy már mindenki számára nyilvánvaló, tévedtünk.

Kiváló alkalom ez arra, hogy mintát adjunk a gyermekünknek arra, mi történik, ha hibázik. Semmi. Csak kell, hogy legyen annyi belátásunk, hogy ezt észrevegyük és bátorságunk ahhoz, hogy ki is mondjuk. Ettől válik egy szülő igazán hitelessé, biztonságot nyújtóvá a gyermeke számára.

Tódor Marina
pszichológus

Oszd meg, ha hasznosnak találod! Köszönöm :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..