avagy mi történik, ha nem „csak” olvassuk a szöveget . . .

Új tanév, új lap, de a téma maradjon a régi! A tanulás folyamatáról, konkrét módszereiről tavaly megkezdett cikksorozatomat – remélem kedves olvasóink örömére és egyetértésével – az új lapban, az új tanévben is folytatnám.

Így, ha következetes akarok maradni, az alkotó tanulás lehetőségeiről, módszereiről mondanám el saját véleményemet és tapasztalatomat, várva természetesen továbbra is kedves kolléganőink, kollégáink, szülők véleményeit, ötleteit, tapasztalatait, kérdéseit, kritikáit.

Sajnos a mai napig a leggyakrabban alkalmazott tanulási módszer alaputasítása így hangzik:

„ – Menj vissza a helyedre (szobádba) olvasd el még egyszer!”

Ehhez képest a nemzetközi szakirodalomban több helyen is felfedezhető mondat e tárgyban valahogy így szól:

„A világon a legnehezebben megjegyezhető dolog a fehér lapon a fekete betű.”

Ugye nem nehéz belátni, hogy itt rettenetes ellentmondás van.

Miért próbáljuk a gyerekeket olyan módszerre rávenni, ami a legkevésbé hatékony, ráadásul a legnagyobb ellenállást váltja ki belőlük?

Mert gondoljuk csak meg, hogyan reagál ilyenkor a gyerek. Talán nekiáll elolvasni a megtanulandó tankönyvi szöveget, de mivel kudarcélménye kötődik hozzá, ezért biztos, hogy nem szívesen teszi. Sőt abban sem lehetünk biztosak, hogy ha el is olvassa, valóban a szövegre koncentrál. Leggyakrabban a gyerekek fejében a következő mondat zakatol:

„- Csak legyek már rajta túl!”

Tehát igazából nem tanul, hanem menekül. Nem a szöveg tartalmára figyel, mert semmit nem kell a szöveggel kezdenie, ami számára érdekes lenne. A feladat az, hogy olvassa el. A pedagógus és a szülő persze feltételezi, hogy ha újra elolvassa, akkor meg is jegyez belőle valamit. Csakhogy erre semmilyen garancia nincs, minthogy arra sincs, hogy egyáltalán elolvassa, még ha úgy is tűnik, mivel ott ül a nyitott könyv felett.

Velünk felnőttekkel is gyakran előfordul, hogy egy újságcikk olvasása közben – esetleg már túl a cikk felén – egyszer csak megrázzuk a fejünket:

– A fenébe, el kell kezdenem újra az elejétől.

Miért is van ez? Mert minket is sok minden más foglalkoztat, a gondolataink másfele járnak, nem biztos, hogy tudunk tartósan egy dologra koncentrálni. Fokozottan így van ez a gyerekeknél, akik természetes módon nehezebben tűrik a monotonitást.

Én például a mai napig határozottan emlékszem – pedig sajnos elég régen volt –, hogy ülök a napköziben, olvasom a tankönyvi szöveget, de egyre csak az jár a fejemben, hogy mikor mehetek ki focizni.

Két kislány pedig előttem azon versenyez, hogy a tankönyv margójára melyikük tud szebb karkötőt vagy nyakláncot rajzolni.

folyt. köv.

*borítókép: pixabay.com