Az alkotó tanulás – szükségessége és lehetőségei

A legutóbbi cikkeimben jó pár memorizálási játékot igyekeztem bemutatni, előtte pedig a memóriavázlatról, tankönyvi szövegek átalakításáról, kivonatolásáról volt szó.

Miben közösek ezek a tanulási módszerek, technikák?

Alapvetően abban, hogy a tanuló aktív közreműködésére, tevékenységére támaszkodnak. Sőt ilyen esetben a legfontosabb motivációt is a tevékenység lehetősége hordozza. Nem azért tanulunk, mert a tanár néni vagy a tanár bácsi azt mondta, vagy mert félünk, hogy rossz jegyet kapunk, hanem azért, mert valamit mi is létrehozhozunk. Azért, mert az adott dologgal kapcsolatban a mi véleményünkre is kíváncsi valaki.
Nem az a fontos, mi van a tankönyvi szövegben, hanem az, mi tudsz te abból kihozni.

Természetesen a nyitott alapstruktúrát nekünk kell megadni ahhoz, hogy a gyerekek egy adott szöveg alapján megtöltsék tartalommal. Ez az alapstruktúra lehet megkezdett vázlat, táblázat, memóriakártyák stb. A lényeg, hogy a strukúrát adjuk a mintával, de teljes információs rendszer mintába való ágyazását, kivonatolását, rendszerezését tanulóinknak kelljen elvégezni.

Ha így dolgozunk, a gyerekek úgy fogják érezni, hogy a vázlatot, a táblázatot, a memóriakártyákat, a folyamatábrát ők maguk alkották. És ez igaz is. Persze – mivel az alapstruktúra és annak szempontjai adottak voltak – már szinte csak jó megoldás születhetett. Ilyen esetekben nyugodtan kijelenthetjük:

– Nagyon ügyesek voltatok, a mai vázlatunkat ti magatok alkottátok!
Vagy:
– Nagyszerű memóriakártyákat alkottatok, most tanuljunk a ti munkáitokból!

Ugye mennyivel vonzóbban hangzik, mint hogy olvassuk el a második bekezdést még egyszer a tankönyvből?

Sajnos a mai napig nagyon sokszor azokkal a módszerekkel élünk, amelyek nem a tanuló alkotó tevékenységére, gondolatainak serkentésére, hanem a tanár vagy a tankönyvszerző gondolatainak megfigyelésére, elfogadására és megjegyzésére épülnek.

– Másoljátok le a vázlatot!
– Húzzuk alá a következő alapfogalmakat!
– Olvassátok el legalább kétszer a tananyagot!
– A szabályt szó szerint kell tudni, kérdezni fogom!
– Menj vissza a helyedre, olvasd el még egyszer!

Ha ezeket az utasításokat követi a gyermek, semmit nem alkot meg ő maga. Mindvégig külső szemlélő marad, semmilyen alkotó tevékenységre nincs lehetősége a tanulás folyamatában. Ha viszont bemutatunk, megtanítunk különböző vizuális vázlatkészítési formákat, sémákat, akkor a gyerekek, az adott tananyagot olvasva a megfelelő struktúrába rendezve írják, rajzolják, szimbolizálják, saját meglévő tudáselemeikhez kapcsolják a szövegben megjelenő információkat. Tehát lehetőségük van alkotni, mégpedig úgy, hogy a konkrét megtanulandó tananyag tartalmát jelenítik meg vizuálisan, saját ötleteiket, kreativitásukat is felhasználva.

Mindenki tudja, hogy amit mi magunk megalkotunk, arra sokkal jobban visszaemlékezünk, mint bármilyen más információra. Igazából egy-egy konkrét példát felépítve válik érthetővé ez a módszer, s válik komlex rendszerré. Leggyakrabban memóriavázlatot, folyamatábrát, tanulási táblázatot, koncentrikus körös vázlatot, gondolattérképet alkalmazunk.

Természetesen az is fontos, hogy milyen szerkezetű tananyagnál melyik technikát lehet a leghatékonyabban alkalmazni. Tanítványaink ezt sok-sok próbálkozás alapján, tapasztalati úton sajátítják el. A memóriavázlatok, folyamatábrák, tanulási táblázatok felépítését a „Tanulnijó” tanfolyamok foglalkozásain már 9–10 éves korban meg szoktuk kezdeni. A koncentrikus körök és a gondolattérkép jellemzően a felső tagozaton jelentkeznek.
A 13–14 évesek már ezeket a viszonylag összetettebb struktúrákat is nagyszerűen alkalmazzák.

Ha Ők maguk alkotják a memorizálási játékokhoz az eszközöket, azt különösen élvezik, és után szívesen játszanak a maguk készítette memóriakártyákkal, dominókkal, lapozókkal, kincstárakkal. Ilyenkor szinte észre sem veszik, hogy az eszközök elkészítésének során milyen sokat böngészgetik a tankönyvet, füzetvázlatot, szótárat, térképet.

Tehát felszólítás és ellenérzés nélkül érjük el, hogy olvassák a tankönyvi információt, és így az alkotás folyamata már maga a tanulás. Szinte csak ezek azok a tanulási formák, amikor a gyerekek az alapvető taneszközeiket – tankönyv, atlasz, munkafüzet – forrásként használják.

S mivel forrásként használják saját alkotó tevékenységükhöz, nem azért veszik elő, olvasnak belőle, keresgélnek benne, mert meg kell tanulni valamit, hanem mert ott találják a munkájukhoz szükséges információt. Tehát a cél nem az, hogy megtanuljuk, hanem hogy létrehozzunk valamit. A gyerek szemszögéből: „Na végre, most nem a tananyag a fontos, hanem én!”

Ha ilyen és hasonló formákkal gyakran próbálkozunk tanóráinkon és a napközis foglalkozásokon, akkor remélhetjük, hogy tanítványainknak önálló tanulási módszerük is kialakul, és a megtapasztalt módszereket – különösen, ha azok eredményesek voltak – otthoni tanulásukban is megpróbálják alkalmazni.

Mindaddig, amíg csak lemásolják a vázlatot a tábláról vagy az írásvetítőről, és elolvassák a tankönyvi szöveget és a munkafüzet feladatait, nem valószínű, hogy belsővé váló módszerről beszélhetünk. Ahhoz, hogy valamit szívesen kipróbáljunk egyedül is, először meg kell élnünk pozitív közösségi élményként.

Ezért nagyon nagy felelősség, hogy sikerül-e tanóráinkon élményt és módszert adni egyszerre. Nem elég elmesélni, megmutatni, hogy ezt hogyan kellene megtanulni, megoldani, kijegyzetelni, hanem ezzel kapcsolatban a gyerekeket alkotó élményhez is kell juttatni.
Az a jó, ha ezekkel a szavakkal megy ki az óráról:

– Na, ez marha jó volt, …és még meg is jegyeztem!!!

Ha ilyen élményhez sikerült juttatni tanítványainkat, akkor van rá remény, hogy az általunk javasolt, mutatott, együtt kipróbált módszert önálló tanulásukban is alkalmazni fogják.
Arról már nem is beszélve, hogy ezek azok a kooperatív alkotó folyamatok, amelyek kicsiben megmutatják a gyerekeknek a felnőttkori munka világának helyzeteit. Ha azt szeretnénk, hogy azok a képességeik fejlődjenek, amelyek a felnőttkori érvényesülésben, munkavégzésben segítsék őket, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az alkotó tanulás módszerének, technikáinak tert kell adnunk a mindennapi tanulási folyamatokban.

Herbert Spencer a híres angol gondolkodó már 1862-ben leírta
Értelmi, erkölcsi és testi nevelés című munkájában:„Az a tudás ér a legtöbbet, ami képessé teszi és felkészíti a gyerekeket arra, hogy megbirkózzanak azokkal a nehézségekkel, és megoldják azokat a problémákat, amelyekkel – nagy valószínűséggel – szembekerülnek felnőttként egy demokratikus társadalomban.”


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.