Az eddigiekben a tanuláshoz szükséges legfontosabb részképességekről – a vizuális –és auditív percepcióról, valamint a koncentrációról – ejtettünk szót. Van azonban egy nagyon fontos tényező, aminek hiánya a fent említett képességek megléte ellenére blokkolhatja az egész tanulási folyamatot.

Ez a részképesség a motiváció.

A pedagógusok gyakran panaszkodnak, hogy a gyermekek érdektelenek, nagyon nehezen motiválhatók. Ez valószínűleg mai világunkban, sok esetben igaz is. Ez igazán akkor okoz problémát, ha a pedagógusok és a szülők, ebbe belenyugszanak, ezt megváltoztathatatlan állapotként fogják föl, és azt mondják:

– Sajnos a gyerek érdektelen, motiválhatatlan, semmi nem kelti fel az érdeklődését, nem lehet vele mit kezdeni.

Pedig a pszichológusok szerint a motiváció is egy képesség. Ha valaki úgy gondolja, hogy ez egy állapot, akkor megásta saját munkájának sírgödrét. Mert ha ezen nem tudunk változtatni, az adott gyerek egyáltalán nem fog semmit sem tanulni, sem tőlünk sem mástól.

Hogyan fejleszthetjük a motivációt, egyáltalán hogyan csiholhatunk ki belső érdeklődést azokból a gyerekekből, akikről az hírlik, hogy teljesen érdektelenek? Talán kicsit meg kellene változtatni az időbeli struktúrákat, hogy a pedagógusnak lehetősége legyen még a gyerekek előtt beérni az osztályterembe órakezdéskor. Legalább néha. Hiszen azt szoktuk mondani:

– Nekem órám lesz. Az én szaktantermemben.

Hát, ha egyszer én vagyok otthon, akkor nekem kell fogadnom a vendéget, lehetőleg olyan körülményeket teremtve, ahol ő jól érzi magát. Olyan körülményeket, amire a szünetről belépő gyerekek rögtön felkapják a fejüket.

Lehet, hogy sokan szomorúnak tartják, de ahhoz, hogy a gyerekek figyelmét kicsit a tanulás felé fordítsuk, egy kicsit meg kell döbbentenünk őket. Valami olyan váratlan és meghökkentő hatással kell előállnunk, ami azonnal és erősen felcsigázza az érdeklődésüket. Ne feledjük, az internetről, a televízióból és a mobiltelefonjukról érkező színesen villódzó, pittyegő, és zenélő informácóáradattal kell felvennünk a versenyt.

A meghökkentő hatás motivációs ereje akkor a legnagyobb, ha a tanulók azonnal a tanterembe lépésük pillanatában találkoznak vele. Nem mondom, hogy a földrajz szakos kolleganő, amikor Afrikát tanítja, öltözzön bantu-négernek, bár a gyerekeknek, biztos nagyon tetszene, és meg is ragadná a figyelmüket.

Talán az is elég lenne, ha meglátnának – ahogy a szünetről belépnek – egy szamburu harcos bábuját az asztalon, a kivetítőn villognának a képek Afrika tájairól és állatairól, és szólna valami dzsungel-zene.

Történelem óra elején egy rám szegezett visszahajló íj, esetleg egy váratlanul a fejembe nyomott Napóleon-csákó, irodalom órán egy titokban Petőfinek öltözött osztálytársam váratlan megjelenése, matematika órán ember nagyságú prímszámok bevonulása az órára biztosan nekem is felcsigázná az érdeklődésemet.

Ezek azok a helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet másra figyelni, csak arra, ami történik. Ha sikerül az érdeklődés megragadása egy ilyen váratlan, meghökkentő helyzettel, képi és hanghatással, akkor valószínű, hogy azon az órán már nem lesz fegyelmezési problémánk, hiszen a gyerekek ilyenkor úgy reagálnak:
– Hű, nézzétek! Mi a fene lesz itt?

És ettől kezdve már figyelnek, mert kíváncsivá tette őket a váratlan helyzet. A kezdeti pillanatok a tanórán nagyon döntőek a motiváció szempontjából.

Folyt. köv.